Annácska és Bálint története is azt mutatta, hogy ha lehetséges, akkor az édesanya a szerető gondoskodó ápolásánál nincs jobb. Annácska állapota „normál” esetben nem tette volna lehetővé az otthonápolást. De belevágtunk. Nekem a szerencsém az volt, hogy nem nevetett ki a kezelőorvosa, hanem amikor minden eszközt beszereztünk, elvihettük haza Annácskát. A doktornő bíztatott: mi orvosok itt vagyunk, de itt vannak a kórházi fertőzések is, amelyek általában végzetesek egy ilyen gyenge kisbabánál.

Sokszor látom, hogy a kisbabának csak oxigénre van szüksége, vagy csak egyszerűen néhány mérést végeznek, és mégis kórházi körülmények nehezítik az amúgy is nehéz helyzetet. Csipogó készülékek, fájdalmas vérvételek, beavatkozások. Az én lányom az állandó „tanulmányozás” célja volt, hiszen igen ritka kórképben szenvedett. Minden pillanat örömteli, és adjuk meg a család örömét a beteg kisbabának is.

Az otthonápolás feltételeit segítünk megteremteni, kölcsön tudjuk adni a legdrágább eszközt, a pulzoximétert, gyógyszerész diplomámnak köszönhetően segíteni tudok a további szükséges gyógyszereke, eszközök felírásában, beszerzésében.

Az orvosok sokszor azzal érvelnek, anyuk, Önnek nincs egészségügyi végzettsége. Elmondhatom, hogy bármely az ápolás bármely szakaszát el tudtam sajátítani, és sok támogató segítséget kaptam nővérektől, és a hozzánk járó doktornőtől. Egy rövid életű kisbabánál egyetlen cél van, hogy figyeljünk, mire van szüksége. És ezt minden édesanya szakképzettség nélkül tudja.

Annácska, amikor megszületett, rögön azt mondták, soha nem jön le a légzőgépről, soha nem fog enni, és talán soha nem tudom a karjaimban ölelni. A lépe a tüdeje helyén, a szíve érthetetlen. És mégis élt, 174 napot töltött velünk, ebből 4 hónapot otthon. Ajánlom mindenkinek megnézni a történetét, a képek magukért beszélnek. Most sem döntenék másként.