betegmagzat.hu

A párommal 4 éve ismerkedtem meg, ő is és én is egy válás után voltunk. A kapcsolatunk elején elmondta, hogy el van kötve, mivel Angliában (ahonnan ő jött) a férfiak így kímélik meg a nőket a védekezéstől, és a férfiak vállalják a sterilizációs műtétet.
Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi lesz, ha majd gyereket akarok tőle, és nem lehet. Ezért körbejártuk –akkor még elméletben- a lehetőségeket, és olvasgattam könyveket, hogy a mi esetünkben mi lehet a megoldás. 2004 év elején úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy meddőségi központba, ahol majd mindenre választ kapunk, ezért bejelentkeztünk a Budai Meddőségi Centrumba. Itt elmondták az első konzultáción, hogy milyen lehetőségeink vannak, milyen vizsgálatok kellenek, és majd ezután tudunk a programhoz hozzálátni. A vizsgálatok során a BMC andrológus orvosával is felvettük a kapcsolatot, aki egy tüneményes orvos, és még soha nem találkoztam ilyen kedves orvossal. Mindent elmondott, így a páromnak adtam időt átgondolni, hogy tényleg akarja-e a beavatkozást, vagy sem. Az andrológus elmondta, hogy herebiopsziával nyerhetünk “anyagot” a páromtól, ami nem valami kellemes beavatkozás. 


2004 májusára minden szükséges kivizsgáláson átestünk. Nálam mindent rendben találtak (leszámítva a magas prolaktint), így elsődlegesen kitűztük a párom műtétjét 2004 júniusára. A műtétet követően a spermiumokat lefagyasztották, és júliusban megkezdődött az én első hormonkezelésem. Hosszú kezelést (protokollt) kaptam, ami kb egy hónapot vett igénybe. Túlságosan is jól reagáltam a hormonokra, így az egészégem miatt majdnem leállították a programot, ami nem esett valami jól, mivel akkor kárba veszett volna az idő, injekció minden.


Aztán mégsem állították le, és megtörtént a petesejtek leszívása. Csak 3 kerek alakú petesejtem lett, a többi, amit leszívtak nem volt használható, úgyhogy ezek nem voltak valami biztató hírek. Így három embriót kaptam vissza július végén. A beültetés 8.napján pozitívat teszteltem, majd elmentünk nyaralni Franciaországba, azt gondolván, hogy terhes vagyok, és már megtapadtak, ők ott is maradnak.
Sajnos azt hittem, hogy az utazás későbbre esik még korábban, és a kezelés pedig nem tart eddig. Az utat nem tudtuk már lemondani sajnos, és a felváltott vezetés miatt nem hagyhattam, hogy a párom vezessen le 2000 km-t.
A nyaralás alatt mindig + at teszteltem, de egyre halványabbat. Végül elmentem kint egy HCG vérvételre, és kimutatták, hogy lecsökkent a HCG szintem 5-re, ami azt jelentette, hogy elment a terhességem, vagy csak biokémiai terhességem volt. Amikor megtudtam az eredményt, nagyon kiborultam, és minden bútorba belerúgtam a szobában, és sírtam. Aztán másnapra összeszedtem magam, és megpróbáltam legalább a nyaralást élvezni ha már nem vagyok terhes. 


Mikor hazajöttünk minél előbb neki akartam rugaszkodni a következő kezelésnek. Szeptember végén, már rövid protokollal kezdődött a stimulációm, ami kb 2 hetet vett igénybe. Megint magas volt a hormonszintem nagyon, a leállítást megint megúsztam. 30 petesejtet szívtak le, ebből 12 nagy volt, amiből 4 petesejtet kértem lefagyasztani, 8 petesejtet kértem megtermékenyíteni. Másnap telefonáltam, és közölték, hogy rossz hírük van: csak egy termékenyült meg, mivel a fagyasztott spermiumok nem mozogtak, és szinte mind élettelelen már, így egy embirónk lett. Még a négy fagyasztott petesejtet is kértem felengedni, de azok sem termékenyültek meg, mivel a spermák már nem voltak életképesek. Így egy embriót kaptam vissza október elején, amivel gondoltam esélyem sem lesz. A 10 napon halvány pozitívat teszteltem, de belül éreztem, hogy nem fog sikerülni. Sajnos igazam lett, szombaton hiába volt + a tesztem, hétfőn a vérvételen 2 volt a HCG szintem, így csak biokémiai terhességről beszélhettünk. Az orvosom biztatott, hogy ne adjam fel! És ez is erőt adott.


A párom nagyon kiborult, és magát okolta, én már nem sírtam, hanem elrohantam edzeni az edzőterembe, hogy kiéljem magam valahol. A sport sokat segített: feldolgoztam vele a kudarcot, és segített tovább lépni.


Orvosom tanácsára már nem kezdtünk 2004-ben újabb kezelésbe, csak 2005 januárjában.


Mivel már elfogyott a fagyasztott sperma, ezért a páromnak új műtétet kellett csinálni. Elhatároztuk, hogy friss anyagból indulunk, így a páromat aznap műtötték meg, amikor nekem volt a punkcióm. Az eredményeket tekintve sperma donort is választottunk, amit a páromnak nagyon nehéz volt elfogadni. Végül szerencsére mégsem kellett. Most nagyon kevés hormont kaptam, és hihetetlen módon úgy reagált a szervezetem, hogy csak 3 petesejtem lett: teljesen elkeseredtem. 
Sperma lett, még mozgót is találtak. Másnap felhívtam a kórházat és közölték, hogy háromból három megtermékenyült, aminek nagyon örültünk, mert azt gondoltam, hogy háromból egy fog megtermékenyülni. Mindet beültették, és hazajöttem. Már nem hittem, és nem is reménykedtem, otthon lézengtem 11 napot, ebből az első 3-4 napot nagyjából fekvéssel töltöttem, ami nagyon nehezen ment, meg dolgozgattam itthon számítógépen, ezzel jobban ment az idő. 


A 7.napon vettem tesztet, és + lett, de tudtam, hogy a hetedik napon tilos tesztelni, mert még elvileg nem mutathat semmit. A 8.napon megint teszteltem, és már erősebb lett. Okulva az előző kettő esetből úgy döntöttem, hogy majd csak akkor hiszem el, ha az orvosom is ezt mondja. Annyira ideges voltam a hétfői vérvételen, hogy már idegesebb nem is lehettem volna. 12 óra körül lett meg a HCG eredmény, behívott az orvosom, és közölte a jó híreket: 11.napon 240-es a HCG szintem, ami egy erős ikerterhesség valószínűleg. Annyira örültünk, hogy még a rendelőben elbőgtem magam, és a páromnak is tiszta könnyes volt a szeme. Egy hét múlva mehettünk uh-ra, ahol ikreket láttak két petezsákban, és alul ott volt a harmadik embrio is megtapadva, sőt az orvos mondta, hogy ez az alsó valószínűleg még szét is osztódott, így négyes ikreink vannak. El sem hittük, de nagyon féltem, hogy mi van ha mind a négyen maradnak, akkor mit teszünk majd. A szétosztódott embrio nagyon kicsi volt, nem adtak nekik sok esélyt, viszont a következő ultrahangra behozták a lemaradást, és volt mindennek szívhangja. Megbeszéltük az orvosommal, hogy még várunk hogy alakulnak a dolgok, és majd utána beszélünk redukcióról esetleg a 7-8.hét környékén.


A 6.héten rosszul lettem, és bevitt a párom a kórházba, iszonyatos hasi fájdalmaim voltak, nem tudtam beszélni a fájdalomtól. Azt hittem vetélés, de kiderült, hogy petevezeték csavarodás, vagy vérzés belül. Sok folyadék (vér vagy víz) gyűlt össze a hasamban, és azonnali laparoszkópiás műtétet javasoltak. Azonban vártunk még egy keveset, és akkor szerencsére abbamaradt a fájás, és nem lett több folyadék. Egy hét után hazaengedtek, a babákkal minden rendben volt. A hetedik hétre eltűnt egy embrio: felszívódott, valószínűleg nem volt életképes. Így marad egy petezsákban egy embiró, a másikban meg kettő (egypetéjű ikrek). A 8.héten bevéreztem, megint a legrosszabbra gondoltam, de szerencsére csak egy kisebb bevérzés volt. Az orvosok többször is megnéztek, és konzultáltak, és azt javasolták, hogy bármilyen veszélyes is a hármas ikres terhesség, nem javasolják a redukciót, mert elmehetne az össze baba. Mivel egypetejű ikrekről volt szó, meg egy különálló babáról, így bármelyikhez nyúltak volna, a másiknak baja lehetett volna. A 12.hét után az orvosom átadott a Schröpf –Mérei kórházba, ahol szintén egy kiváló orvos kezeibe kerültem. A 13.héten elmentem egy genetikai uh-ra, ahol sajnos kimutatták, hogy az egypetéjű ikreimből az egyiknek a köldök gyűrűje nem záródott be a 11.hét után, így kint maradtak a belei és a mája, így ezek kivül fognak fejlődni a köldökzsinórban. Nagyon kiborultam, két hétig senkivel nem akartam beszélni, és elegem volt mindenkiből, aki tapintatlanul kérdezget, meg abból, hogy újra és újra el kell mondani, hogy mi a baja a babámnak, és közben igazából néhányan azt sem tudták miről beszélnek.


Az új orvosom a 17.héten vett magzatvizet, hogy nehogy legyen genetikai gond még ezen kívül. A 18.héten bevarrták a méhszájamat, hogy később a több babától ki ne nyíljon idő előtt. Az eredmény sokat váratott magára:nem volt genetikai gond velük, és a beteg babának így “csak” fejlődési rendellenessége van. Ezek alapján közölték, hogy kihordhatom a babákat, és a beteg babát szülést követően próbálják majd megoperálni ha lehet. Ha nem lehet, sajnos angyalka lesz belőle, de mi nem adjuk fel a reményt! A legjobb gyermeksebészt kerestem meg neki, és a lehető legjobb kezekbe kerül majd. Most 21.hetes vagyok, és nagyon örülök, hogy három baba van a hasamban, két kislány (az egypetéjűek) és a külön burokban egy fiú baba.


Nemsokára szülésig be kell költöznöm a korházba, ami nem lesz könnyű, de jó kezekben leszünk, és reméljük kihúzzunk a 34-35.hétig, ami aug. utolsó hete, vagy szept. eleje.


Kívánom mindenkinek, hogy ne adja fel a legnehezebb pillanatokban sem, és higgyen benne, hogy sikerülni fog. 
Én nagyon kösözöm a babákat a BMC-s orvosoknak és biológusoknak, aki segítettek abban, hogy ezt az örömöt érezhessük, és már nagyon várjuk, hogy a babák megszülessenek épségben.

Végre folytatom a történetemet. Mostmár 3 hónaposak a babák.
De ha visszanézek nem volt könnyű:
2005 júliusától be kellett feküdnöm a kórházba (a 26.héttől), és úgy éreztem meg fogok őrülni, mire bent letelik az idő, de aztán valahogy mégiscsak teltek múltak a hetek. Jól bírtam a súlyt, csak nagyon vizesedett a lában, így egész nap feküdnöm kellett. Közben gyöngy nyakláncokat fűzögettem mindnekinek, kiolvastam egy halom regényt. A 29.héttől egyre rosszabban bírta a szervezetem az egész terhességet, a vérnyomásom a nagy melegben gyógyszerekkel is 140-170 körül volt, és naponta nézték a vizeletet a végén a toxémia miatt. A vesém már nem nagyon tudott mit kezdeni a sok vízzel, ezért minden amit megittam jól bennem maradt, elértem a végére a víz miatt a 104 kg-ot! Nem kívánom senkinek a legnagyobb kánikulát a kórházban, amikor rádizzad a gumilepedő és meg sem mozdul a levegő, borzasztó nehéz volt.
Végül az orvosom a rossz egészségi állapotom miatt, a babák érdekeit szem előtt tartva a 31,5 héten a császár mellett döntött. Altatásos császár volt, mivel a vérnyomásom nem engedte volna az epidurálást, a méhen nem kellett kivenni szerencsére. A méh kivétele ugyanis hármas ikres terhességeknél 10-15 % ban meg szokott történni az elvérzés veszélye miatt.
Amikor felébredtem először a 1,5 órás altatásból megtudtam, hogy a beteg kislányomat azonnal átszállították a Gyerekklinikákra, és meg is műtötték. A férjem és anyu mentek át, ahol az orvosok nem adtak csak 10-15 % esélyt, és ahogy fogalmaztak "még optimisták voltak". Hosszú napok következtek azzal a tudattal, hogy bármikor meghalhat szegényke. Gépeken volt, és a hasára rávarrtak egy steril zacskót és naponta nyomták vissza pici hasába a szerveket. Két hét múlva leesett a zacskó a vártnál korábban, és sürgősségi műtétet hajtottak végre rajta: a hasfalat bezárták, de a máját nem tudták visszhelyezni a hasfalba, így csak rávarrták a bőrt. Két hétig súlyos állapotban feküdt ott, több napig altatták a fájdalom miatt. Sok egyéb probléma is felmerült, pl agyi területet nem érintő kisebb agyvérzés, lép ciszta, vesében porszemcsék a rengeteg gyógyszertől, nem záródott vissza teljesen a kis vérkör és nagy vérkör közötti vezeték a szívnél a koraszülés miatt, a tüdeje nem fejlődött ki teljesen, és mivel a kint fejlődő szerveket vissza kellett nyomni így az etetése is nagyon problémás volt később és most is.
Végül túlélte szegényke, eddigre már két hónapos lett, nem régen engedték csak haza a kórházból, etetése és a hasa külön odafigyelést igényel. 
A kisfiam mire megszületett fel volt csavarodva a köldökzsinórra, és már bele is kakilt a magzatvízbe, ami zöld színű volt. Ha nem veszik ki pár napot élt volna márcsak, úgyhogy hálát adtam az orvosomnak, aki odafigyelt és nem várt tovább. Neki ptx-e lett kétszer is, ami légmellet jelent. Elég fájdalmas lehetett a légzés egy ilyen tüdővel. Pár hét után jobban lett, és az intenzív osztályról kikerült a sima koraszülöttre a legnagyobb babához 
, akinek szerencsére semmi baja sem volt. Több hétig voltam bent még velük a kórházban, és csak szept utolsó hetében jöhettem haza a két nagyobb babával, Brooke maradt a Klinikákon, majd amikor jobban lett visszavitték a kórházba, ahol szültem.
Így délelőtt ott voltam a klinikákon, du otthon a kettővel.
Őt nemrégen engedték haza, így már itthon vannak mind. Elég nehéz velük: az önkorm. nem ad segítséget, mert a 14.kerületben nem telik rá!!! Anyagi segítséget sem tudnak adni. A férjem közben külföldön kapott állást, így szeptember közepe óta egyedül csinálok mindent, és most is egyedül vagyok a babákkal, ami borzasztó nehéz, mert egyszerre sírnak, ennének, stb. Megérzik egymást, és hiába van eltolva az etetés és minden nem lehet tartani néha, mivel nem hagyják:)
Nagyon boldog vagyok ellenére, hogy három ordító csodát nevelhetek, és remélem jó anyuka leszek majd! Kivánom mindenkinek, hogy átélje minél előbb az anyság csodálatos örömét, és magához ölelhesse gyermekét. Kivánok kitartást nektek és sok sok erőt a lombikozáshoz!
Soha nem felejtem el azonban, hogy min mentünk keresztül és még nincs vége, és soha ne tudja meg senki, hogy milyen babákat láttam, és milyen amikor a saját gyerekünk gépeken van, súlya csak 1200-1400 gram, és az élete azoktól az emberektől függ akik ott vannak, és mindent megtesznek értük! Brookkal még nincs vége a kálváriának, de remélem a jövő évi műtét után márcsak plasztikázás jön, és a pici babánk kibírja. Mi mindent meg fodunk tenni érte és a többiekért is mindent.

Közben eltelt egy év, a babák már nagyok lettek és tudnak állni és sokat beszélnek: az egy éves szülinapjukat javarészt sírással töltöttem, mert annyi minden felgyülemlett bennem az egy év alatt, ami valószínűleg most jött ki. Sajnos időközben apukám meghalt rákban, így nem láthatta őket már csak egyszer, és ez nekem nagyon fáj. Brooke-t soha nem látta, mert nem mehetett be hozzá akkor még a műtétek miatt. Sajnos nem tudtam mekkora fájdalmai vannak, ermt titkolták előlem a terhességem alatt nehogy megszüljek. Remélem fentről látja őket, hogy milyen nagyok már. 
Közben Angliába költöztünk nyár elején, és itt élünk azóta. Sok változás ért, de jól vagyunk, és mindenki jól érzi magát. Megismerkedtem az itteni egészségüggyel: a lányoknak -3 a szemük, majd szemüveg kell nekik, Maxi lábához meg torna kell, amit én vitelezek ki. Brooke következő műtétje várat magára, mert nagyon szépen fejlődik és egy év múlva kell visszemenni az orvoshoz vele, akkor dől el mikor lesz a műtét. Így most éljük az életünket és figyeljük a babák napról napra kibontakozó tehetségét.