Kata története
| 
| 
Így jártunk, avagy leányunk születésének története
Gyermekre vágytunk. Tizenhárom évi sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, hogy orvost látni se akarok! Ezt a határozott kijelentésemet az egyik intézet professzorának „őszinte részvétes” kézfogással történő búcsúja előzte meg. Persze ahogy lenni szokott az ember a „nyomorát” el szokta mesélni más embernek, főleg ha az a más ember is hasonló cipőben jár mint ő.
Legnagyobb meglepetésemre a beszélgetésünket követően azt az információt kaptam, hogy a Kaáli Intézet egyik orvosa az elmeséltek alapján elképzelhetőnek tartja, hogy tud segíteni Nekünk.
A megbeszélt időpontban meg is jelentünk az intézetben, ahol egy nagyon szimpatikus orvos fogadott minket és életünkben először úgy éreztük, hogy az orvos van értünk!!
Két év telt el és voltak kisebb-nagyobb eredmények és kudarcok is, de Krizsa Ferenc doktor úr lelki támaszának köszönhetően nem adtuk fel és küzdöttünk tovább. Az utolsó kudarcélmény 2005. őszén történt, amikor azt hittem, hogy ugyanaz fog történni, mint az elején már leirt professzor esetében, aki már nem tudott további megoldást a problémánkra. Legnagyobb meglepetésünkre a doktor úr elmondta, hogy konzultált az ügyünkben a Kaáli Intézet biológusával Dr. Mátyás Szabolccsal és van még lehetőségünk.
Ez a lehetőség 2006. februárjára esett, amikor is erőfeszítéseinket eredmény koronázta „pozitív lett a terhességi teszt!”. Ez az esemény számunkra is és az orvosok számára is hatalmas csodának minősült.
Legnagyobb sajnálatomra az intézet a kismamát csak a 12. terhességi hétig kíséri figyelemmel, ezt követően a választott szülész orvos folytatja a terhesgondozást.
Nagy szerencsém volt az orvosommal, Dr. Bárdos Péterrel, hiszen ő sok éven át figyelemmel kísérte a „próbálkozásainkat” és tisztában volt vele, hogy milyen értékes számunkra a megfogant csöpség.
A Down-szindróma és nyitott gerinc vizsgálatokat követően a 20. terhességi héten genetikai ultrahang vizsgálatra került sor. A vizsgálat eredménye megnyugtató volt mindent rendben találtak.
Az újabb ultrahangos vizsgálatra a 22. terhességi héten került sor, amikor a magzati hasban tágult vastagbélkacsok voltak láthatók (tágasságuk 15 mm volt).
Természetesen bepánikoltunk, hogy mi lehet és mi fog történni, de a jelenség előtt a genetikai ultrahangos orvosok is értetlenül álltak, mivel a gyomor formája, mérete, teltsége normális volt és a magzatvíz mennyisége sem jelezte, hogy komoly a baj. Végül annyit mondtak, hogy két hét múlva menjünk kontrollra és megnézik, hogy a mostanihoz képest hogyan változnak a bélkacsok.
A kontroll vizsgálat alkalmával legnagyobb meglepetésünkre a tágult bélkacsok nem voltak láthatók abszolult negatív lett a lelet. Azért Dr. Bátorfi József azt javasolta, hogy 4 hét múlva ismét nézzük meg hogy történik-e változás.
A 27. terhességi héten történt kontroll vizsgálat alkalmával ismételten láthatók voltak a tágult vastagbélkacsok (tágasságuk 11 mm volt), ezért Dr. Hajdú Krisztina kontrollt javasolt 4 hét múlva.
A kontroll vizsgálatra a 31. héten került sor, amikor tágult vastagbélkacsok nem ábrázolódtak ki, ismét negatív ultrahang leletet kaptunk. Ekkor abban állapodtunk meg az ultrahangot végző orvosokkal, hogy a szülésig még 4 hetente visszamegyünk kontrollra.
Közben Bárdos doktor úr is végzett ultrahangos vizsgálatot és a 35. héten észlelte újra a tágult vastagbélkacsokat (tágasságuk 19 mm). Ekkor újabb genetikai ultrahangos kontrollra mentünk. Az ultrahang megerősítette, hogy a bélkacsok jelentősen tágultak, ekkor már 22 mm volt, vagyis egy hét alatt nőtt a tágulat. Ez a tény valamilyen elzáródásra utalt, ezért az ultrahangos orvosok azt a szakvéleményt adták, hogy amennyiben a következő héten a kép változatlan a terhesség befejezésére, regresszió esetén további várakozásra van mód. Ezen a vizsgálaton arra kértek, hogy szülés után jelentkezzünk náluk és mondjuk el, hogy hogyan végződött a baba sorsa.
A lehetőségek szerint a legjobb esetben egy magzati szorulás lehet, amelyet a születést követően egy beöntés meg tud oldani, a legrosszabb esetben viszont műtéti beavatkozásra lesz szükség.
2006. október 23-án végzett utolsó ultrahang alapján, mivel a bélkacsok tágulata nőtt és ez a tágulat nagyon jelentősnek tekinthető 25-30 mm, ezért a terhesség befejezése mellett döntöttek az orvosok, amivel mi is egyetértettünk, hiszen amíg a pocakban van a baba addig csak nézegetni tudjuk, de semmi egyebet nem tehetünk az érdekében.
2006. október 25-én került sor a császármetszésre (erre azért volt szükség, mert eleve idős kismamának számítottam, ráadásul hosszú idő után IVF-fel (lombik) fogant a terhesség és ami a legfontosabb számomra, a gyermekem érdeke ezt kívánta).
2006. október 25-én 10.18 perckor megszületett kislányunk Katalin 2810 grammal és 48 cm-rel, látszólag minden rendben volt, majd 23.00 órakor bejött a kórterembe az újszülötteket felügyelő orvos és közölte, hogy a kislányunk állapota rosszabbodott és átvitték az egy emelettel lejjebb lévő csecsemőosztályra. Mondtam, hogy már jövök is, mire a csecsemős nővér rám kiabált: Friss vágással hová akar menni? Hívtam a páromat, aki éppen a barátokkal ünnepelte kislányunk születését, hogy tudja mi történt. Végül azért csak összeszedtem magam és elindultam, mert nem bírtam volna ki ha egy lépést sem teszek, hogy megtudjam, mi van a kislányommal. Szerencsétlenségemre a csecsemőosztály a kórházban egy folyósóra került a belgyógyászattal és azért, hogy az idős betegek már nem mászkáljanak este 8-kor lezárják a folyosót. Van ugyan két csengő, de közel éjfélkor nyomhattam bármelyiket nem foglalkozott velem a kutya sem. Visszamásztam a kórterembe és a telefonom órájával szemeztem reggel 5-ig, akkor újra útra keltem, mert az ajtót ekkor nyitották ki.
Közben a férjem is megérkezett és együtt vártuk az orvosokat, hogy mondjanak valamit Katácska állapotáról. Végül dél magasságában kaptunk egy átfogó tájékoztatást, miszerint a röntgen vizsgálat olyan elzáródást mutatott ki amihez műtéti beavatkozásra van szükség.
A Peter Cerny alapítvány mentője átszállította Katát az 1. sz. Gyermekgyógyászati Klinika Újszülött Sebészeti Osztályára, ahová a férjem kísérte el kislányunkat. Dr. Verebély Tibor professzor úr és csapata azt mondhatom, hogy világhírű, és bárki akivel beszéltem azt mondta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna a kislányunk.
Dr. Verebély professzor és dr. Antal Zsuzsanna sebész doktornő vizsgálata és az általuk kért hasi ultrahang alapján még azon a délután megműtötték Katát.
A vizsgálat és az ultrahang vékonybél elzáródást és tágulatot állapított meg. A műtét során kiderült, hogy a vékonybél megcsavarodott és ez a bélszakasz elhalását okozta, ezért a vékonybél ezen szakaszát kivágták, ami kb. 30 cm-t tett ki. Azért volt szükség ilyen mérvű bélszakasz eltávolítására, mivel az elzáródás előtti szakasz nagyon tág volt és az elzáródást követő szakasz pedig szűk. Így is nagy feladat volt a két bélszakaszt összevarrni.
Azt az információt kaptuk, hogy elvileg ha minden rendben zajlik és megindul a bélmozgás, akkor néhány nap múlva ki fogják venni a gyomorszondát és lassan lépésről-lépésre építik majd fel a táplálást.
Vártunk, teltek a napok és a gyomorszondán még mindig jött a váladék. Amikor semmi javulás nem mutatkozott az orvosok röntgent kértek, hogy a belek átjárhatóságát megnézzék. Ez a röntgen abból állt, hogy Katának kontrasztanyagos beöntést adtak és ezt követően röntgenezték meg. A röntgen alapján a belek átjárhatók voltak, azonban még 2-3 nap után sem mutatkozott javulás, ezért most egy olyan röntgent készítettek, amelynél a kontrasztanyagot megitatták Katával és óránként készítettek felvételt, hogy megnézzék, hogy a folyadék éppen hol jár. Ez a röntgen azt mutatta ki, hogy a folyadék nem jut el a vastagbelekbe. Antal doktornő közölte, hogy újabb műtétre kerül sor.
A műtét híre sokk-ként hatott rám, ezért amikor a doktornő megkérdezte, hogy van-e kérdésem azt válaszoltam, hogy lesz, de most szóhoz sem tudok jutni. Időt kaptam, hogy összeszedjem magam és abban maradtunk, hogy a délutáni vizitkor úgy is jön és majd akkor beszélünk. Időközben megkeresett az altatóorvos és pechemre éppen akkor volt vizit így a doktornőnek nem tudtam szólni, hogy vannak kérdéseim, mivel az altatóorvosra figyeltem. Tisztában vagyok és voltam vele, hogy az altató orvosnak minden lehetséges rosszat el kell mondania a várható műtétről, de amit ez az orvos előadott az egy rémálom volt. A lényege az volt, hogy a gyermekünk ott maradhat a műtőasztalon. Az altatóorvos távozását követően mire kicsit magamhoz tértem, hogy megkeressem a sebész doktornőt, addigra már haza ment, hiszen a vizitkor nem jeleztem, hogy beszélni szeretnék vele és azt hitte, hogy minden rendben van.
Másnap reggel fogadott minket a férjemmel a professzor úr, aki válaszolt a felmerülő kérdésünkre, miszerint nem értettük, hogy ha valami alulról felfelé átjárható az fentről lefelé miért nem?
Nagyon tetszett, hogy hétköznapi nyelven kaptunk magyarázatot és megértettük, hogy a belecskék átmérői az adott szakaszokon eltérők, így a vékonyból a tág szakaszba gyorsabban és jobban, míg a tág szakaszból a vékonyba nagyon nehezen halad a folyadék és ez nem normális, valamilyen szűkület alakult ki. A műtét ennek a szűkületnek a megszüntetését célozza.
A kielégítő tájékoztatást követően vártuk, hogy mikor kerül sor a műtétre. A műtét 2 órás volt. A professzor úr amikor kijött a műtétről közölte, hogy a belecskéket nem is kellett vágni, hanem csak ki kellett egyenesíteni, mert az egyik helyen meg volt törve. Ahogy a törést kiegyenesítették attól a pillanattól a belek jól átjárhatókká váltak.
Antal doktornő bővebb információt adott a műtétről és azt mondta, hogy elvileg még néhány nap amíg a szonda bent lesz és ha megindul a széklet azt követően a táplálásra lehet majd koncentrálni.
Szülőként nagyon rossz a gyermekedet úgy látni, hogy egy inkubátorba csövek lógnak ki belőle, megy az infuzió, nézik a pulzus és az oxigén szaturációt egy monitorral, le van kötve a keze, hogy nehogy kitépje magából az epidurális kanült.
Az epidurális kanült egyfajta fájdalomcsillapításként használta az altatóorvos. Ezen keresztül kislányunk folyamatosan kapta az érzéstelenítőt. A monitor segítségével be lehetett azonosítani, amikor a gyermekünknek fájdalmai voltak, hiszen ekkor a pulzus nagyon megemelkedik. Epidurális fájdalomcsillapítás ide vagy oda ilyenkor megkértük az osztályos orvost, hogy vénásan, illetve kúp formájában csillapítsák még a fájdalmat.
A második műtétet követő 5. napon kivették a gyomorszondát és megindulhatott a szájon át történő táplálás. Ez kb 2ml limonádét jelentett. Az orvosok és mi is nagyon bizakodók lettünk. Ha hétvégén minden rendben megy akkor a következő héten lehet emelni az adagot.
Sajnos másnap reggel arra mentünk be a kórházba, hogy a szondát ismét visszatették, mert éjszaka hányt a kislány és a hányás epés zöld színű volt.
Ismét összeomlottunk, mi az oka, csak nem lesz újabb műtét? Totálisan kiborultunk, kétségbeesésünkbe össze-vissza kérdezgettük az ügyeletes orvosokat, akik nem igazán tudtak válaszolni a zavarodott kérdéseinkre. A nővérek tartották bennünk a lelket, olyan érzésünk volt, hogy „ki innen” ugyanakkor ahogy kimentünk (természetesen felváltva, hisz a gyereket nem hagytuk magára) a szívünk húzott vissza a kicsihez.
Azt kezdtük el figyelni, hogy a gyomorszondán feljövő váladék mennyisége hogyan változik egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra. Este amikor elmentünk kevés volt, bizakodtunk, reggelre mire bementünk volt a zacskóban rendesen.
Aztán megtörtént a csoda kedden reggel amikor beértem megkérdeztem a Szilvikét (éjszakás nővért), hogy mi történt az éjszaka, volt-e váladék, mire nagy boldogan válaszolt, hogy a szondát éjjel kivették és már 2 ml limonádét kapott. Nagyon boldog voltam egyből hívtam a páromat és újságoltam neki a jó hírt azonban volt bennünk egy félsz és megfogadtuk, hogy senkinek nem újságoljuk el a barátok közül, ráérünk ezzel majd ha minden biztos lesz.
Teltek a napok és a kislányunk egyre jobban vette az akadályokat a 2 ml limonádét megnövelték 20 ml-re, majd kezdődött a sűrítés szép fokozatosan feles, háromnegyedes és szín tápszerre. A sűrítéssel egy időben az adagokat is emelték, mi pedig egyre jobban izgultunk, hogy bírja a gyerkőc a mennyiséget és a sűrűséget is, legyen széklete és ne legyen láza.
2006. november 30-án a reggeli vizitnél az osztályos orvos közölte, hogy megírta a zárójelentést és ha minden rendben lesz, akkor holnap hazamehetünk. Nem hittem a fülemnek, ez valóban velünk történik? Végre! Mi az ha minden rendben lesz?! Eszi a szín tápszert és bírja a mennyiséget, vagyis nem lesz hányás, lesz széklet és nem lesz lázas. Örültünk, de a sok feltétel miatt még nem felhőtlenül.
Aztán másnap reggel Kata bírta a tápszert, volt széklete, nem lett láza, megkapta az első oltását, kivették a centrális vénát és igen elhagytuk a kórházat! Kontroll egy hét múlva.
A kontrollok azóta is tartanak de először havonta, később másfél havonta és most két havonta történnek. Kislányunk azóta szépen fejlődik és most már mi is úgy érezzük, hogy
Így jártunk, avagy leányunk születésének története
Gyermekre vágytunk. Tizenhárom évi sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, hogy orvost látni se akarok! Ezt a határozott kijelentésemet az egyik intézet professzorának „őszinte részvétes” kézfogással történő búcsúja előzte meg. Persze ahogy lenni szokott az ember a „nyomorát” el szokta mesélni más embernek, főleg ha az a más ember is hasonló cipőben jár mint ő.
Legnagyobb meglepetésemre a beszélgetésünket követően azt az információt kaptam, hogy a Kaáli Intézet egyik orvosa az elmeséltek alapján elképzelhetőnek tartja, hogy tud segíteni Nekünk.
A megbeszélt időpontban meg is jelentünk az intézetben, ahol egy nagyon szimpatikus orvos fogadott minket és életünkben először úgy éreztük, hogy az orvos van értünk!!
Két év telt el és voltak kisebb-nagyobb eredmények és kudarcok is, de Krizsa Ferenc doktor úr lelki támaszának köszönhetően nem adtuk fel és küzdöttünk tovább. Az utolsó kudarcélmény 2005. őszén történt, amikor azt hittem, hogy ugyanaz fog történni, mint az elején már leirt professzor esetében, aki már nem tudott további megoldást a problémánkra. Legnagyobb meglepetésünkre a doktor úr elmondta, hogy konzultált az ügyünkben a Kaáli Intézet biológusával Dr. Mátyás Szabolccsal és van még lehetőségünk.
Ez a lehetőség 2006. februárjára esett, amikor is erőfeszítéseinket eredmény koronázta „pozitív lett a terhességi teszt!”. Ez az esemény számunkra is és az orvosok számára is hatalmas csodának minősült.
Legnagyobb sajnálatomra az intézet a kismamát csak a 12. terhességi hétig kíséri figyelemmel, ezt követően a választott szülész orvos folytatja a terhesgondozást.
Nagy szerencsém volt az orvosommal, Dr. Bárdos Péterrel, hiszen ő sok éven át figyelemmel kísérte a „próbálkozásainkat” és tisztában volt vele, hogy milyen értékes számunkra a megfogant csöpség.
A Down-szindróma és nyitott gerinc vizsgálatokat követően a 20. terhességi héten genetikai ultrahang vizsgálatra került sor. A vizsgálat eredménye megnyugtató volt mindent rendben találtak.
Az újabb ultrahangos vizsgálatra a 22. terhességi héten került sor, amikor a magzati hasban tágult vastagbélkacsok voltak láthatók (tágasságuk 15 mm volt).
Természetesen bepánikoltunk, hogy mi lehet és mi fog történni, de a jelenség előtt a genetikai ultrahangos orvosok is értetlenül álltak, mivel a gyomor formája, mérete, teltsége normális volt és a magzatvíz mennyisége sem jelezte, hogy komoly a baj. Végül annyit mondtak, hogy két hét múlva menjünk kontrollra és megnézik, hogy a mostanihoz képest hogyan változnak a bélkacsok.
A kontroll vizsgálat alkalmával legnagyobb meglepetésünkre a tágult bélkacsok nem voltak láthatók abszolult negatív lett a lelet. Azért Dr. Bátorfi József azt javasolta, hogy 4 hét múlva ismét nézzük meg hogy történik-e változás.
A 27. terhességi héten történt kontroll vizsgálat alkalmával ismételten láthatók voltak a tágult vastagbélkacsok (tágasságuk 11 mm volt), ezért Dr. Hajdú Krisztina kontrollt javasolt 4 hét múlva.
A kontroll vizsgálatra a 31. héten került sor, amikor tágult vastagbélkacsok nem ábrázolódtak ki, ismét negatív ultrahang leletet kaptunk. Ekkor abban állapodtunk meg az ultrahangot végző orvosokkal, hogy a szülésig még 4 hetente visszamegyünk kontrollra.
Közben Bárdos doktor úr is végzett ultrahangos vizsgálatot és a 35. héten észlelte újra a tágult vastagbélkacsokat (tágasságuk 19 mm). Ekkor újabb genetikai ultrahangos kontrollra mentünk. Az ultrahang megerősítette, hogy a bélkacsok jelentősen tágultak, ekkor már 22 mm volt, vagyis egy hét alatt nőtt a tágulat. Ez a tény valamilyen elzáródásra utalt, ezért az ultrahangos orvosok azt a szakvéleményt adták, hogy amennyiben a következő héten a kép változatlan a terhesség befejezésére, regresszió esetén további várakozásra van mód. Ezen a vizsgálaton arra kértek, hogy szülés után jelentkezzünk náluk és mondjuk el, hogy hogyan végződött a baba sorsa.
A lehetőségek szerint a legjobb esetben egy magzati szorulás lehet, amelyet a születést követően egy beöntés meg tud oldani, a legrosszabb esetben viszont műtéti beavatkozásra lesz szükség.
2006. október 23-án végzett utolsó ultrahang alapján, mivel a bélkacsok tágulata nőtt és ez a tágulat nagyon jelentősnek tekinthető 25-30 mm, ezért a terhesség befejezése mellett döntöttek az orvosok, amivel mi is egyetértettünk, hiszen amíg a pocakban van a baba addig csak nézegetni tudjuk, de semmi egyebet nem tehetünk az érdekében.
2006. október 25-én került sor a császármetszésre (erre azért volt szükség, mert eleve idős kismamának számítottam, ráadásul hosszú idő után IVF-fel (lombik) fogant a terhesség és ami a legfontosabb számomra, a gyermekem érdeke ezt kívánta).
2006. október 25-én 10.18 perckor megszületett kislányunk Katalin 2810 grammal és 48 cm-rel, látszólag minden rendben volt, majd 23.00 órakor bejött a kórterembe az újszülötteket felügyelő orvos és közölte, hogy a kislányunk állapota rosszabbodott és átvitték az egy emelettel lejjebb lévő csecsemőosztályra. Mondtam, hogy már jövök is, mire a csecsemős nővér rám kiabált: Friss vágással hová akar menni? Hívtam a páromat, aki éppen a barátokkal ünnepelte kislányunk születését, hogy tudja mi történt. Végül azért csak összeszedtem magam és elindultam, mert nem bírtam volna ki ha egy lépést sem teszek, hogy megtudjam, mi van a kislányommal. Szerencsétlenségemre a csecsemőosztály a kórházban egy folyósóra került a belgyógyászattal és azért, hogy az idős betegek már nem mászkáljanak este 8-kor lezárják a folyosót. Van ugyan két csengő, de közel éjfélkor nyomhattam bármelyiket nem foglalkozott velem a kutya sem. Visszamásztam a kórterembe és a telefonom órájával szemeztem reggel 5-ig, akkor újra útra keltem, mert az ajtót ekkor nyitották ki.
Közben a férjem is megérkezett és együtt vártuk az orvosokat, hogy mondjanak valamit Katácska állapotáról. Végül dél magasságában kaptunk egy átfogó tájékoztatást, miszerint a röntgen vizsgálat olyan elzáródást mutatott ki amihez műtéti beavatkozásra van szükség.
A Peter Cerny alapítvány mentője átszállította Katát az 1. sz. Gyermekgyógyászati Klinika Újszülött Sebészeti Osztályára, ahová a férjem kísérte el kislányunkat. Dr. Verebély Tibor professzor úr és csapata azt mondhatom, hogy világhírű, és bárki akivel beszéltem azt mondta, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna a kislányunk.
Dr. Verebély professzor és dr. Antal Zsuzsanna sebész doktornő vizsgálata és az általuk kért hasi ultrahang alapján még azon a délután megműtötték Katát.
A vizsgálat és az ultrahang vékonybél elzáródást és tágulatot állapított meg. A műtét során kiderült, hogy a vékonybél megcsavarodott és ez a bélszakasz elhalását okozta, ezért a vékonybél ezen szakaszát kivágták, ami kb. 30 cm-t tett ki. Azért volt szükség ilyen mérvű bélszakasz eltávolítására, mivel az elzáródás előtti szakasz nagyon tág volt és az elzáródást követő szakasz pedig szűk. Így is nagy feladat volt a két bélszakaszt összevarrni.
Azt az információt kaptuk, hogy elvileg ha minden rendben zajlik és megindul a bélmozgás, akkor néhány nap múlva ki fogják venni a gyomorszondát és lassan lépésről-lépésre építik majd fel a táplálást.
Vártunk, teltek a napok és a gyomorszondán még mindig jött a váladék. Amikor semmi javulás nem mutatkozott az orvosok röntgent kértek, hogy a belek átjárhatóságát megnézzék. Ez a röntgen abból állt, hogy Katának kontrasztanyagos beöntést adtak és ezt követően röntgenezték meg. A röntgen alapján a belek átjárhatók voltak, azonban még 2-3 nap után sem mutatkozott javulás, ezért most egy olyan röntgent készítettek, amelynél a kontrasztanyagot megitatták Katával és óránként készítettek felvételt, hogy megnézzék, hogy a folyadék éppen hol jár. Ez a röntgen azt mutatta ki, hogy a folyadék nem jut el a vastagbelekbe. Antal doktornő közölte, hogy újabb műtétre kerül sor.
A műtét híre sokk-ként hatott rám, ezért amikor a doktornő megkérdezte, hogy van-e kérdésem azt válaszoltam, hogy lesz, de most szóhoz sem tudok jutni. Időt kaptam, hogy összeszedjem magam és abban maradtunk, hogy a délutáni vizitkor úgy is jön és majd akkor beszélünk. Időközben megkeresett az altatóorvos és pechemre éppen akkor volt vizit így a doktornőnek nem tudtam szólni, hogy vannak kérdéseim, mivel az altatóorvosra figyeltem. Tisztában vagyok és voltam vele, hogy az altató orvosnak minden lehetséges rosszat el kell mondania a várható műtétről, de amit ez az orvos előadott az egy rémálom volt. A lényege az volt, hogy a gyermekünk ott maradhat a műtőasztalon. Az altatóorvos távozását követően mire kicsit magamhoz tértem, hogy megkeressem a sebész doktornőt, addigra már haza ment, hiszen a vizitkor nem jeleztem, hogy beszélni szeretnék vele és azt hitte, hogy minden rendben van.
Másnap reggel fogadott minket a férjemmel a professzor úr, aki válaszolt a felmerülő kérdésünkre, miszerint nem értettük, hogy ha valami alulról felfelé átjárható az fentről lefelé miért nem?
Nagyon tetszett, hogy hétköznapi nyelven kaptunk magyarázatot és megértettük, hogy a belecskék átmérői az adott szakaszokon eltérők, így a vékonyból a tág szakaszba gyorsabban és jobban, míg a tág szakaszból a vékonyba nagyon nehezen halad a folyadék és ez nem normális, valamilyen szűkület alakult ki. A műtét ennek a szűkületnek a megszüntetését célozza.
A kielégítő tájékoztatást követően vártuk, hogy mikor kerül sor a műtétre. A műtét 2 órás volt. A professzor úr amikor kijött a műtétről közölte, hogy a belecskéket nem is kellett vágni, hanem csak ki kellett egyenesíteni, mert az egyik helyen meg volt törve. Ahogy a törést kiegyenesítették attól a pillanattól a belek jól átjárhatókká váltak.
Antal doktornő bővebb információt adott a műtétről és azt mondta, hogy elvileg még néhány nap amíg a szonda bent lesz és ha megindul a széklet azt követően a táplálásra lehet majd koncentrálni.
Szülőként nagyon rossz a gyermekedet úgy látni, hogy egy inkubátorba csövek lógnak ki belőle, megy az infuzió, nézik a pulzus és az oxigén szaturációt egy monitorral, le van kötve a keze, hogy nehogy kitépje magából az epidurális kanült.
Az epidurális kanült egyfajta fájdalomcsillapításként használta az altatóorvos. Ezen keresztül kislányunk folyamatosan kapta az érzéstelenítőt. A monitor segítségével be lehetett azonosítani, amikor a gyermekünknek fájdalmai voltak, hiszen ekkor a pulzus nagyon megemelkedik. Epidurális fájdalomcsillapítás ide vagy oda ilyenkor megkértük az osztályos orvost, hogy vénásan, illetve kúp formájában csillapítsák még a fájdalmat.
A második műtétet követő 5. napon kivették a gyomorszondát és megindulhatott a szájon át történő táplálás. Ez kb 2ml limonádét jelentett. Az orvosok és mi is nagyon bizakodók lettünk. Ha hétvégén minden rendben megy akkor a következő héten lehet emelni az adagot.
Sajnos másnap reggel arra mentünk be a kórházba, hogy a szondát ismét visszatették, mert éjszaka hányt a kislány és a hányás epés zöld színű volt.
Ismét összeomlottunk, mi az oka, csak nem lesz újabb műtét? Totálisan kiborultunk, kétségbeesésünkbe össze-vissza kérdezgettük az ügyeletes orvosokat, akik nem igazán tudtak válaszolni a zavarodott kérdéseinkre. A nővérek tartották bennünk a lelket, olyan érzésünk volt, hogy „ki innen” ugyanakkor ahogy kimentünk (természetesen felváltva, hisz a gyereket nem hagytuk magára) a szívünk húzott vissza a kicsihez.
Azt kezdtük el figyelni, hogy a gyomorszondán feljövő váladék mennyisége hogyan változik egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra. Este amikor elmentünk kevés volt, bizakodtunk, reggelre mire bementünk volt a zacskóban rendesen.
Aztán megtörtént a csoda kedden reggel amikor beértem megkérdeztem a Szilvikét (éjszakás nővért), hogy mi történt az éjszaka, volt-e váladék, mire nagy boldogan válaszolt, hogy a szondát éjjel kivették és már 2 ml limonádét kapott. Nagyon boldog voltam egyből hívtam a páromat és újságoltam neki a jó hírt azonban volt bennünk egy félsz és megfogadtuk, hogy senkinek nem újságoljuk el a barátok közül, ráérünk ezzel majd ha minden biztos lesz.
Teltek a napok és a kislányunk egyre jobban vette az akadályokat a 2 ml limonádét megnövelték 20 ml-re, majd kezdődött a sűrítés szép fokozatosan feles, háromnegyedes és szín tápszerre. A sűrítéssel egy időben az adagokat is emelték, mi pedig egyre jobban izgultunk, hogy bírja a gyerkőc a mennyiséget és a sűrűséget is, legyen széklete és ne legyen láza.
2006. november 30-án a reggeli vizitnél az osztályos orvos közölte, hogy megírta a zárójelentést és ha minden rendben lesz, akkor holnap hazamehetünk. Nem hittem a fülemnek, ez valóban velünk történik? Végre! Mi az ha minden rendben lesz?! Eszi a szín tápszert és bírja a mennyiséget, vagyis nem lesz hányás, lesz széklet és nem lesz lázas. Örültünk, de a sok feltétel miatt még nem felhőtlenül.
Aztán másnap reggel Kata bírta a tápszert, volt széklete, nem lett láza, megkapta az első oltását, kivették a centrális vénát és igen elhagytuk a kórházat! Kontroll egy hét múlva.
A kontrollok azóta is tartanak de először havonta, később másfél havonta és most két havonta történnek. Kislányunk azóta szépen fejlődik és most már mi is úgy érezzük, hogy
